Tulajdonképpen sohasem beszéltem arról, ami akkor történt. Soha senki nem hallgatott meg. Persze ez így egy orbitális hazugság, mert soha nem mondtam senkinek, hogy hallgasson meg. Nem arról van szó, hogy nem akartam elmondani, egyszerűen csak annyira mélyen, belül van, hogy nem vagyok képes megnyílni senkinek sem. Vagyis gondolom, hogy nem bírok, mert sohasem próbáltam. Nem arról van szó, hogy nem bízok meg a barátaimban, vagy valami, csak most miért mondjak el nekik olyan dolgokat, amiket… amiket csak simán fel kellene dolgoznom. De nem tehetek róla, hogy ezek az dolgok folyton folyvást feltörnek belőlem, és ilyenkor csak sírok a gép előtt, vagy éppen angol órán, vagy ahol vagyok. Persze gondolom, ilyenkor a többség azt hiszi, hogy én most sajnáltatom magam, vagy valami. De ők k_rvára nem ismernek. Mert aki ismer tudja, hogy soha nem vártam sajnálatot. Soha. Akkor sem, amikor talán kellett volna. Egy ismerősöm száját elhagyta akkor egy mondat. Mondhatni, fordított egyet azon a késen, ami már amúgy is bennem volt. Ő sem ismert. És állítólag barátnők is volt [persze akkor épp veszekedtünk, de akkor is.] Azt a mondatát sohasem fogom elfelejteni. Szóval visszakanyarodva. Meg akarom osztani valakivel, azt hiszem. De nem tudom. Annyira…Áhh, inkább abbahagyom, mert… mert nem tudom.

-----------------------------------------------------
words: 201
music: Apocalyptica - I Don't Care
other: hiányzol.